Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan szerettem meg Bereczki Zolit

2008.08.04

Hogy hogyan szerettem meg Bereczki Zolit, ezt a hihetetlen életerővel, tehetséggel és emberséggel megáldott színészt? Erre a kérdésre valószínűleg minden hozzám hasonló Zoli rajongónak van egy története. Hát akkor lássuk most az enyémet :).

     2007. június 27.-e egy meglehetősen meleg nyári nap volt. Néhány héttel az után, hogy befejeztem az általános iskolát, még egy utolsó iskolai programra készültem. Ez pedig nem volt más, mint egy pesti színházlátogatás, melyet egy régi kedves tanárnőm szervezett. Dél körül már ott álltunk az iskola előtt a buszra várva. Meleg volt, fájt a hasam, kissé émelyegtem és már az is megfordult a fejemben, hogy talán kár volt eljönni. A darab persze nagyon érdekelt. Shakespeare Rómeó és Júliája volt, abban a musicales feldolgozásban, aminek az eredeti, francia változatát százszor, és ezerszer újranéztem otthon, és aminek a hatására megkedveltem a világirodalom legszebb, de mégis legtragikusabb sorsú szerelmes párjának történetét. Fél órával később, már a buszon ültem, kissé még mindig kételkedve abban, hogy jó helyen vagyok. Továbbra is meleg volt, a rossz közérzetem csak erősödött, és a tetejében még az elegánsan öltözött, velünk utazó hölgyek és urak is kezdtek furcsán nézni rám. De azért valahogy kibírtam az utat, és a buszról leszállva a fejem is kitisztult. Ahogy beléptünk a Nagymező utcai gyönyörű épületbe, fejünk fölött a Rómeó és Júlia plakáttal, már teljesen erőt vett rajtam az a kellemes, bizsergő izgatottság, amit minden színházlátogatás előtt érzek. Leültünk a helyünkre, és nemsokára elkezdődött az előadás. Furcsa egy hely a színház, sokkal különlegesebb, mint a tv, vagy akár a mozi. Onnantól kezdve, hogy felgördül a függöny az ember nem pusztán a nézője egy történetnek, hanem szinte a részesévé válik. Akkor és ott (legalábbis bennem) megszűnnek az egyéni érzések, arra a néhány órára nem Darabont Vera vagyok, szolnoki lakos, aki 15 éves és apró-cseprő problémákkal küzd, akkor és ott egyszerűen benne élek a darabban. Montague vagyok, aki gyűlölettel néz minden Capuletre, Capulet vagyok, aki a Montaguek halálát kívánja, vagy én vagyok a fiatal és szertelen Júlia, aki szerelemre vágyik. A látvány, a tánc, a zene és a színészi alakítások lenyűgöznek, és a székhez szögeznek, ilyenkor megszűnik számomra a külvilág. Azt is alig hallottam meg, hogy a mellettem ülő barátnőm suttogva felhívja a figyelmemet arra a magas, vörös mozgékony alakra, aki Mercutio szerepét játssza, és aki a sebtében elsuttogott véleménye szerint az ország, de talán a világ legjobb musicalszínésze. Hát akkor lássuk-gondoltam- és nem minden előítélet nélkül, tüntettem ki immár megkülönböztetett figyelemmel Bereczki Zolit. Nem mintha valaha is bármi rosszat hallottam volna róla. Ő is egy híres ember volt számomra, aki néha megjelenik a tévében, néha szól róla egy-két cikk az újságban, és néha feltűnik a neve a nagy magyar énekesek, színészek között. Mercutio szerepét viszont nem kedveltem különösebben. Az imádott francia musicalben sokkal jobban a szívembe zártam a szőke, kedves arcú és vidám Benvoliot, mint a furcsán affektáló, kopasz és igencsak lendület nélküli Mercutiot. De Bereczki Zoli Mercutioja egészen más volt! Mozgékony, lendületes, komikus, légies… egész egyszerűen bámulatos! Minden mozdulatát, és minden csodálatosan tiszta énekhangját pimasz, játékos mosoly kísért. Hamarosan azt kellett észrevennem, hogy a színpadi forgatagban mindig azt a fürgén mozgó, vöröses szőke kobakot keresem, melynek felbukkanása egyenlő volt a közönségből kiváltott jóízű kacagással. A szünetben már versengve idéztük barátnőmmel Mercutio legnagyobb poénjait, legszebb dalait és legvagányabb beszólásait. Aztán elkezdődött a második felvonás, és a csoda folytatódott. Bereczki Zoli és általa Mercutio –aki időközben a kedvenc szereplőmmé lépett elő- azonban már nem szívből jövő kacagást keltett megjelenésével. Hanem színpadon eljátszott halálával őszinte, és szívből jövő könnyeket. Én is sírtam, pedig tényleg nem vagyok az a sírós fajta, de az a kedves ember, aki eddig minden mozdulatával, fintorával és hangjával mosolyt fakasztott az arcokon, most véres ingben, tántorogva és akadozó nyelvvel haldoklott. Nos, ezt a szívbe markolóan élethű alakítást kevesen tudták volna könnyek nélkül végig nézni. Ráadásul szerintem Mercutio szerepével éppen ez volt a célja az emberi jellemet oly tökéletesen ismerő Shakespearenek is. Pontosan ezt a kettőséget akarta megjeleníteni, a játékos, és bohókás jellemet, melynek azért hihetetlen mélységei vannak, és aki képes még magát a halált is elegánsan fogadni. Ez az a mélység mely teljes és fájdalmas szépségében ott volt Bereczki Zoliban, és hiányzott a francia Mercutióból. A haláltusát könnyeimen át néztem, és örökre eszembe és szívembe vésődött ez a néhány mondat:

„A porban végzem én, de kezeid között.

Veled testvér, mi lesz, ha én elköltözök?

Most meghalok, hogy te élj,

De követsz majd talán.

Ne félj, köszöntelek ott,

A semmi túlpartján…”

Persze a darab további részét is érdeklődve figyeltem, együtt szenvedtem meg Rómeóval és Júliával az elválás fájdalmát, és bizony az ő halálukat is megkönnyeztem. De a meghajlásnál, azért a leghangosabban Bereczki Zolinál tapsoltam, és a hazafelé úton is legtöbbször az ő pimasz, vidám mosolyát láttam magam előtt. Hazaérve –természetesen a lelkes, és a Mercutios jelenetekre különösen nagy figyelmet fordító élménybeszámoló után- az első utam a számítógéphez vezetett, ahol a keresőprogramba már pötyögtem is: Be-recz-ki Zol-tán.  Hamarosan megtudtam, hogy mikor és hol született, olvastam a családjáról, a karierrjéről és szinte azonnal megtaláltam a hivatalos oldalát is. Itt pedig az édesanyja és az édesapja által írt bensőséges hangú életrajzokat, rengeteg csodálatos fotót és talán még több melegszívű, kedves rajongót találtam. Szinte már egy családot alkot az a sok-sok ember az országban, akik mindannyian meglátták Zoliban azt a különlegeset, amit én azon a júniusi napon, és mindannyian jó barátokként beszélgetnek Zoliról, a színházról és minden másról. Szinte azonnal regisztráltam és azóta -azt hiszem- én is közéjük, tartozom.

     Zolit pedig azóta is rendületlenül szeretem, tisztelem és éppolyan csodálatos embernek tartom, mint amilyen fantasztikus művésznek. Hihetetlenül boldog voltam, amikor hallottam, hogy gyönyörű (és gyönyörű hangú) felesége, Szinetár Dóra életet adott pici lányuknak, aki Marci után született ebbe a csodálatos családba. És még boldogabb voltam, amikor megtudtam, hogy a pici Zorka második neve Veronika, majdnem az én nevem. Zoli tehát valószínűleg örökre a szívemben marad, immár figyelemmel kísérek minden fellépést, új darabot, minden új cd-t és minden családját ért változást. A legújabb álmom a Szentivánéji álom Zubolyaként látni újra vörös üstökét, és pimasz mosolyát. De persze azt a varázslatos darabot, és azt a júniusi koraestét sem felejtem soha, amikor először akadt meg a szemem Bereczki Zolin. :-)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszönöm^^

(Anonymus*| Vera (:, 2008.08.22 17:06)

Jajj,nagyon köszönöm :)! Szerintem gyenge kezdő vagyok hozzátok képest, de nagyon jól esik a jó vélemény! Tényleg nagyon-nagyon köszönöm^^

Anonymusnak

(Tökmag, 2008.08.09 10:56)

Háát... ez gyönyörűre sikeredett, nekem nagyon tetszik! Csak gratulálni tudok hozzá. Szép!!