Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1898. 09. 10.

2008.07.29

„Vannak napok, amelyek után nevet kellene változtatnunk, olyannyira mások lettünk.”

 

            Nyár volt és késő este, mikor egyedül sétáltam hazafelé a sötét utcán. A levegő párásan meleg volt, ezért nem is siettem, tetszett a jó idő, és a csend, ami körülöttem lebegett, autók zúgása és embertömeg unalmas nyüzsgése nélkül.
Még pár nyugodt lépés után, eddig ismeretlen hangokat hallottam, mintha valaki suttogna a hátam mögött, értelmes szavakat azonban nem tudtam kivenni belőle. A hang valósággal körülöttem szaladgált, de néha mintha közeledett volna, ekkor éreztem, ahogy végigfut a hideg a hátamon.
- Mindent tudni akarok… - váltak egy pillanat múlva már tisztán érthetővé a szavai.
Olyan gyorsan fordultam meg, hogy bele is szédültem, de senkit sem láttam, és az idegen hang sem szólt már. Körülnéztem, hallgatóztam, de csak egy-egy távoli autó zaja szűrődött, a hang gazdájának, pedig már semmi nyoma.

Gyorsabb léptekkel indultam tovább, magamhoz szorítva a táskámat. Ez valamiért megnyugtatott. Ezután percekig nem hallottam a rejtélyes hangot, és már épp kezdtem volna elfelejteni, amikor újra megszólalt, ekkor azonban már sokkal rémisztőbb és élesebb volt, mint elsőre:

-… meséljetek nekem… - suttogta kísértetiesen visszhangozva.

Ismét hátrafordultam, de most sem láttam senkit, és a test nélküli hang tovább folytatta:

-… meséljetek nekem… mindent tudni akarok… - mondta, a szélhez hasonlító süvítő hangon.

Ebben a pillanatban megfeledkeztem a jókedvűen kezdett sétáról, elfelejtettem a nyugalmas csendet is, és csak a rémisztő hangot hallottam, mely suttogva ordított a fülembe.

Futni kezdtem… kapkodva a levegőt, mely egyre hidegebbnek tűnt, de a hang mintha a fejemből szólt volna… csak mondta tovább ugyanazt ismételve:
-… meséljetek nekem…
Minél gyorsabban szaladtam annál közelibb és ijesztőbb lett a hang.

Bár egyenes út vezetett hazáig, mégis biztonságosabbnak éreztem az irányváltoztatást, ezért a következő sarkon gyorsan befordultam.
Ekkor szokatlan látvány tárult elém: vakítóan fehér fény, mintha ezer fáklya egyszerre égett volna, azonban meleg helyett jéghideg áradt belőlük.
Bár nyár közepe volt, mégis úgy éreztem, hogy megfagyok, a szemem csak résnyire tudtam kinyitni, az arcom csípte a hideg. Nem tudtam megmozdulni… Olyan érzés volt, mintha összenőttem volna a földdel.

Hirtelen a fény közepén egy halvány fekete vonal jelent meg: hunyorogtam, hogy jobban lássam, mi lehet az. Az apró vonal addig szélesedett, míg nem egy alak bontakozott ki belőle: nem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő az illető. Kinyújtotta felém a kezét, már majdnem el is ért, amikor hirtelen erős fájdalmat éreztem, és mintha több száz darabra szakadtam volna. Behunytam a szemem, és erősen összeszorítottam, hátha ez segít, de hiába, a fájdalom nem múlt.
            Hirtelen néma csend lett, majd újra egésznek éreztem magam. Még mindig sötét volt, és egy hosszú sötét folyosón álltam. A falak és az összes ajtó mind feketék voltak. A padlón hosszú zöld szőnyeg szaladt végig, a szélén hímzett szöveggel, mely első ránézésre latinnak tűnt. A folyosó közepétől embertömeg kígyózott az egyik különösen cifra ajtó előtt.
- Mi ez a hely? Hogy kerültem ide? - és még több ehhez hasonló gondolat zakatolt a fejemben.
A következő pillanatban a cikornyás ajtó, amelyik előtt a tömeg hömpölygött kinyílt, és vagy egy tucat sorban álló bement rajta, így én is közelebb kerültem hozzá. Pár pillanat múlva újra kinyílt, ám akik az előbb beléptek nem jöttek ki. Vártam… Nem mertem megindulni, de a mögöttem lévők bátrabbak voltak, és beléptek, engem is magukkal lökve…

A szobában, ahová értünk - amely jobban megnézve inkább egy óriási hajókabinnak tűnt - egy hosszú asztal állt, az asztalon mindössze két gyertya. Csupán ezek világították meg a hatalmas ovális helyiséget. Az asztal körül emberek ültek, a háttérben egy letakart festmény állt. Félve közelebb léptem, hogy lássam, kik lehetnek.
Nem szóltak egy szót sem, nem is mozdultak, még csak rám se néztek, ezért tovább indultam, megcélozva az egyetlen üres széket. Biztosan láttak engem, de valamiért mégsem reagáltak még egy pillantással sem. Gondoltam, ha leülök közéjük abból sem lesz semmi baj.  Ahogy letelepedtem, mindenki felém fordult, de még most se szóltak semmit.

Nem bírtam tovább: egyszerre voltam tanácstalan, kíváncsi és rémült. Meg kéne szólalnom, de mit mondhatnék? Már nyitottam volna a szám, amikor a velem szemben ülő nő intett, hogy ne beszéljek. Mind úgy ültek, mint akik várnak valakire… - Csak én is tudnám végre mi történik - gondoltam.

Akire vártak bizonyára ebben a pillanatban érkezett, hiszen furcsa zajok szűrődtek ki a hatalmas faajtó mögül, aminek az én székem éppen hátat fordított. Az asztalnál ülők, most először kezdtek mozgolódni, és halk suttogásba kezdtek.  Megfordultam hát én is. A padló és az ajtó közötti résen ugyanaz a vakítóan erős fény szűrődött át, mint amit röviddel ezelőtt is láttam, és követte ugyanaz a hideg is, megint fázni kezdtem majd hirtelen kitárult az ajtó mindkét szárnya, és belépett rajta a különös idegen. Földig érő fekete ruhája volt, és hosszú fekete haja, melybe itt-ott ősz tincsek is keveredtek.  Az arcát a sötét miatt nem láthattam…

Lassú léptekkel közeledett az asztalhoz, mint nem sokkal ezelőtt az utcán is, s közben érdeklődve az asztalnál ülőket méregette. Mikor közelebb ért és megtámaszkodott az asztal szélében, a nyakában lógó medál előre bukott.
- Már megint ti? - kérdezte szinte suttogva. Észrevétlenül megpróbáltam alaposabban szemügyre venni a medálját: azon egy igazán szép nő arcképe függött, valahonnan ismerős volt, de hirtelen nem jutott eszembe honnan, és a képe alá egy dátum volt írva: 1898. 09. 10.
Alatta volt még egy ezüstös színű felirat is, de nem mertem elolvasni. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, mert úgy tűnt nem igazán tetszik neki a dolog. Így is volt. Dühösen megragadta a medált, és köré fonta az ujjait, mintha csak a képet rejtené előlem.

Mi lenne, ha rákérdeznék ki az a képen, és mit őriz a dátum? Már úgyis felesleges lenne azt kérdezgetnem, mit keresek itt. Itt vagyok és kész…
Mire nyitottam volna a szám, az egyik asztalnál ülő idős nő válaszolt is a kérdésemre:
- Én még láthattam őt - szólalt meg büszkén, és a medálra mutatott.
- Erzsébet királyné gyakran látogatott Magyarországra. Mindig gyönyörű volt és…-
”Erzsébet királyné?” Némán tátogni kezdtem, de nem tudtam mit mondhatnék.

- Én a testőrség tagja voltam - vágott közbe az egyik középkorú férfi - igaz nem volt annyi dolgom, mint általában a testőröknek, szinte mindig előre küldött minket, vagy nélkülünk indult útnak, azon a napon is amikor megh…-

Mi a gödöllői kastélyában dolgoztunk és… - kezdte az egyik asztalfőn ülő fiatal nő, félbeszakítva a többieket.

- Elég! - vágott közbe ingerülten az ismeretlen, majd közelebb hajolt az asztalnál ülőkhöz. A gyertya lángja végre megvilágította az arcát, amely így tisztán kivehetővé vált… sápadt arc volt, melyet úgy tűnt a szomorúság és a harag most egyszerre torzít. Már azt hittem elordítja magát olyan dühösnek tűnt, de ekkor megszorította újra az aranyszegélyű medált, majd nagy levegőt vett.
Nyugodt hangon folytatta, de az arcán még mindig megfeszült minden izom az indulattól.

- Szóltam már, hogy addig nem beszélhettek, amíg nem vagyok itt. Mindent tudni akarok… mindent róla!

- Hiszen egész életében a nyomában voltál, nem hinném, hogy túl sok újat tudnánk neked mondani…- szólalt meg a férfi, aki az előbb testőrnek vallotta magát.
 - Én viszont biztos vagyok benne… - válaszolt vissza, majd lehajtotta a fejét.

Ekkor éreztem, hogy most már én is megszólalhatok, de azt még mindig nem tudtam, mit mondhatnék.

 - Kik maguk? - böktem ki nagy nehezen ezt az egyszerű kérdést, bár ez is nehezemre esett, és abban a pillanatban, ahogy kimondtam már meg is bántam. A helyzethez képest túl egyszerűnek és túl nevetségesnek éreztem.
A nyugodt arc ismét dühtől reszketővé vált, és ettől most már én is megrémültem. Olyan közel hajolt, hogy éreztem a hideg leheletét az arcomon, olyan fagyos volt… éreztem, ahogy végigfut rajtam a hideg, majd suttogva azt kérdezte:
- Mitől félsz? Nem először vagy itt nem?

Nem tudtam, mit válaszoljak, hiszen a kérdést sem igazán értettem. Inkább csendben maradtam, de mivel nem fordította el a tekintetét kénytelen voltam válaszolni.
- Én… igen. Először, és… n-nem értek semmit.
- Akkor meg végképp nem értem, hogy mitől félsz.
- Hogy kerültem ide? Hogyan tudok innen elmenni, és…
- Majd ha meséltél visszamehetsz… - szakította félbe a mondatom, mire az asztalnál ülők mozgolódni kezdtek, majd ezt látva hozzátette:
- De csak, te egyedül, mivel véletlenül kerültél le hozzánk.
Mesélni? Véletlenül? Le? Hozzátok? Nem is tudtam hirtelen melyiket kérdezzem előbb.
- Mégis miről kéne beszélnem? - kérdeztem, ezúttal már nem csak gondolatban.
- Mindent! - azzal levette a medálját és a kezembe adta. Mindent, amit én nem tudhatok róla. Újra szemügyre vettem a medált, és most már tisztán láttam a képet, és alatta a dátumot is: 1898.09.10. Az ezüstös feliratot is láthattam a kép alatt:

Mit nem fogadtál el a pillanattól, az öröklét sem adja vissza már.


- Mit tudhatnék róla amit elmondhatnék? Hiszen jóval később éltem, mint ő.
- Talán jobb is. Akik az ő korában éltek, egyre kevesebbre emlékeznek a régi idők eseményeiből, vagy nem a valót állítják. Az én időm viszont végtelen… - mondta nagyot sóhajtva, majd folytatta:
- Már közel ötven éve hozok embereket az új időkből is, és legnagyobb meglepetésemre némelyek többet tudnak nekem mondani, mint akik vele egy században éltek. Nem kell aggódnod, mert ha valami érdemessel szolgálsz, akkor rögtön visszaengedlek.
- Az a rengeteg ember is mind azért van itt, hogy…?
- Nem mindegyik. Van, akinek egyszerűen csak eljött az ideje. Minden ajtó a folyosón máshová vezet.
- És akkor én, hogy kerülhettem ide véletlenül?
- Nem tudom. Nem emlékszem rád - felelte elgondolkodva. 
- Hívjon valaki egy mentőt! - tette hozzá gyorsan, de a hangja ekkor már másképp szólt.
- Micsoda? - néztem körbe értetlenül. - Ki hívjon mentőt és miért?
Pislogtam párat, de még mindig nem tudtam felfogni, miről van szó, majd a helyiség egy pillanat alatt elsötétült, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valami hatalmas lendülettel nekem csapódott volna. A következő pillanatban három-négy ismeretlen hangot is hallottam magam körül.
- Hívjon egy mentőt! - hadarta az egyik.
- Mi történt? - hallatszott egy nő hangja is.
- Nem tudom, csak annyit láttam, hogy az az őrült elhajtott, miután elütötte a lányt.
- Még csak nem is fékezett?
- Mondom, hogy nem. Hívja már azt a mentőt!
Egyre többen kapcsolódtak be a beszélgetésbe. Próbáltam én is megszólalni, de sehogy sem sikerült, ahogy megmozdulni sem. Úgy éreztem, mintha minden tagom apró darabra tört volna. Ahogy résnyire kinyitottam a szemem, az eget láttam a fejem fölött. Még pár pillanatig nyitva tudtam tartani, aztán visszacsuktam, és vártam, mikor ébredek fel végre, ebből a furcsa álomból.


kelt.: 2oo7. szeptember 15.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.