Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi van odaát? -újabb filozgatás az élet utáni életről

2008.07.17

De tényleg, mi van odaát? Semmi? Minden? Boldogság? A poklok pokla? Vagy mindkettő?

 

A keresztény vallás azt papolja folyvást, sőt, már a Biblia is megírta hajdanán, hogy a lelkek a földi cselekedeteikhez méltón a mennyországba, illetve a pokolba kerülnek. Istenhez vagy az Ördöghöz. A Mindenhatóhoz vagy Luciferhez. Ezt most szépen elfogadjuk, rendben, igen, odamennek. Tehát, aki mondjuk életében egyszer kicsikorában ellopott egy csokit a sarki ABC-ből, megtapasztalja a tűz égtő melegét. Mondhatnánk, hogy ugyanmár, ettől még nem kerül feltétlenül oda, hisz’ nem ölt meg senkit, csupán csokit akart. Igen ám, de hogy is szól a parancsolat? Ne lopj! Ne ölj! Tehát a lopás, akármilyen apró is, az ember(?)öléssel egyenértékű. Vagy nem? Akkor ki kellene venni a parancsolatokból. De akkor meg bárki bármikor kirabolhatja a szemközti bankot, mondván, hogy nincs benne a 10 parancsban. Szóval mégiscsak vissza kéne azt vésetni a kőtáblára. Akkor meg visszajutottunk az elejére: ha valamikor régen elcsentél valamit egy boltból, sajnálom, nincs visszaút. Ja, hogy erre van a tisztítótűz? Hogy a vétkeink feloldozásáért cserébe átmenjünk a purgatóriumon, és mégis bejussunk a mennyországba. És akkor mire van a pokol? Hisz’ akárki akármit követett el, csak áthalad a tüzön, és örök boldogság vár rá. Tessék? Csak a kis bűnöktől lehet ott megszabadulni, mint az egyszeri apró bolti lopás? De hát a Ne lopj! ugyanolyan értékű a Biblia szerint, mint a Ne ölj!. Szóval öldököld le nyugodtan a fél utcát, fürödj vérben, folytass cserekereskedelmet Drakulával, nem lesz ebből semmi bajod, halálod után átmész a tisztításon, és fent a mennyekbe a szádba adogatják a szőlőszemeket. Hogy ez nem így megy? Akkor hogy? Akkor az egyszeri csokilopás miatt az örökkévalóságig a pokol –első- bugyrában fogsz sínylődni? És látod a dédunokád, amint Ő is elemel valamit egy polcról, és már tudod, hogy itt fogsz vele találkozni? Családtalálkozó…
De hát, mondhatnánk, az életben tett jó dolgok feloldozhatnak minket a bűn alól. Ergo: gazdagodj meg, támogasd az „Együtt a daganatos gyermekekért!” alapítványt, karácsonykor látogasd meg őket, mosolyogj rájuk, aztán menj ki az utcára, rántsd elő az eddig a kabátod alatt rejtegetett automata gépfegyvert, kívánj kellemes ünnepeket az embereknek, majd küldd őket örök álomba. Évente látogatsz, kétévente gyilkolsz, és így a jó tett több lesz, mint a rossz. Megölted a fél várost, nem baj, te az Úr elé kerülsz. Az a néhány ember, akit megöltél, mit számít, karácsonykor úgyis adni kell, te adtál nekik egy-két golyót a mellkasukba, kellemes ünnepeket! Ugye?

Anno a hittantanárom azt mondta, hogy szerinte igazából a halál után minden ember Isten színe elé kerül, és ott dönthet, hogy a rosszat, vagy az örök jólétet választja. Na de kérem, ilyen lehetőségek mellett csődbe menne a pokol! Ki az az elmebeteg, aki a boldogság helyett azt választja, hogy a testét savba mártogassák, vagy szöges korbáccsal verjék, vagy Balázs Palit hallgattassanak vele napi 24 órán keresztül, az idők végezetéig? Megnézném azt az embert magamnak, aki mégis emellett döntene…

 

Lépjünk át ezen a témán, ugyanis nem csak és kizárólag a keresztény vallás létezik. Több, legfőképp ázsiai nép hírdeti, hogy a testünk csak üres porhüvely, a lelkünk örökké él, mindig vándorol, mikor az egyik ember meghal, egy másik megszületik, és így tovább, és így tovább. Be kell valljam, ez a hiedelem nekem hihetőbben hangzik, mint az előző. Ugyanis ha a fentit vesszük alapul, akkor 1) Honnan van a deja vu érzés (többek között)? 2) Honnan kapnak az emberek lelket, ha minden eddigi darab kiköt valahol plusz 2 millió évig?
De hogyha úgy döntök, hiszek benne, akkor akaratlanul is felvetődik néhány kérdés: a) miért nem emlékezünk az előző életünkre? Hiszen ha „többször éltünk”, sok minden történt velünk, sok emléket szerzünk. Ez a fajta újraindítása a lelkünknek végül is jó is lehet, de egyben sok információt is elveszthetünk. Tegyük fel, valaki látta Hasfelmetsző Jack-et ölni. Oké, éli tovább az életét, de ezt az „élményt sosem feledi el”. Meghal, újjászületik, és ha emlékezne arra, amit látott, segíthetné a nyomozásban a rendőröket. Sok-sok esetet fel lehetne ily módon deríteni… Akkor hát miért nem emlékszünk rá? Hallottam egy teóriát, hogy azért nem, mivel a lelkünk „csak van”, és az agyunkkal, az elménkkel emlékezünk, abban raktározódnak el a velünk történtek. A lelkünk csak egy mozgatórugó, hogy élhessünk. Bevallom, erre, míg ezt nem olvastam, nem is gondoltam. Megadom magam, ebben lehet valami. De akkor itt van még egy fogalom(és kérdés): b) Deja vu. Mi ez, miért van, mire jó? Ha a lelkünkkel nem emlékezünk, akkor miért van az, hogy egy-egy helyszínre vagy eseményre, személyre azt mondjuk, hogy ezt már láttuk valahol, ez már megtörtént egyszer? Milyen emlékkép dereng fel bennünk, ha nem emlékezhetünk semmire az előző életünkből? Miért láttuk ezt vagy azt, miért ismerős ez vagy az a helyszín, miért emlékezünk erre vagy arra az emberre? A múltbéli énünk üzen nekünk? Vagy csak egyszerűen képzelődünk? Megannyi kérdés, és válasz egy sincs. Lépjünk hát túl is ezen.

 

Vannak a szellemek. Egyikünk számára sem ismeretlen ez a szó és amit takar. Halott emberek lelke, akik itt ragadtak a „mi dimenziónkban”. Ha az indiai népeknek hiszünk, és a lélek vándorol, akkor a filmekben rosszul van feltüntetve: miért néz ki úgy a szellem, ahogy az ember mér életében? Miért nem egy másik alakja jelenik meg, miért épp a legutolsó? Mert az ragadt itt? De hát ha több személy egy lélek, akkor simán megjelenhetne a nemrég-meghalt-kedves-sütit-sütő-szomszéd-Juli-néni szelleme, teszem azt, Erzsébet királyné kinézettel. Már ha előző életének valamelyikében Ő volt Elisabeth. Ha a Juli néni lelke itt ragadt, akkor Erzsébeté is.
Egyáltalán miért nem tud továbblépni? Mi akadályozza? Közkedvelt Hollywood-i téma, hogy nem nyugszik békében, hogy egy szadista állat megerőszakolta egy bokorban, megölte, és otthagyta a hulláját, és csak arra várt, hogy egy arra alkalmas személynek megjelenjen, utasítgassa, temettesse el magát, és akkor tovaszáll. Vagy az a bizonyos szellem még mindig azt hiszi magáról, hogy él és virul, ám muszáj megtudnia, hogy Őt siratják, nem pedig az odaégett pulykát a sütőben. Természetesen ezt is csak egy arra megfelelő ember tudja megmondani neki, a többiek valahogy nem fogékonyak ilyesmire. Hogy miért nem, az ködös számunkra. Csak remélni merem, nem én leszek az, aki majd kedélyesen elbeszélget a hullákkal. Ha egyszer csak, mint a filmekben feltűnne a hátam mögött egy árny, én tuti szívrohamot kapnék, nem hogy még leüljek vele teázni és „akarsz róla beszélni?” témájú beszélgetést folytatni vele.    

Még szerencse, hogy nem vagyok megkeresztelve. Hiszek Istenben, de abban is, hogy a lélek örökké vándorol. A szellemekről nem nyilatkozom. Biztosan vannak, de mint az eszemmel, úgy vagyok ezzel is: nem látom, tehát nincs. Mindenesetre szerintem mindenki gondoljon azt, amit szeretne, higgyen abban, amiben akar, de hallgassa meg(és gondolja végig) a hitével kapcsolatban az ellenvetéseket is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.