Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Na mi van a kezemben?

2008.07.18

 

A mozi előtti hirtelen kanyarban nyávogtak az autógumik.
Karcsika a bejárat előtt állva utánozta hangjukat:
- Nyaaaaaaaaaaaaauuuu, nyaaaaaaaaaaaaaaauuuu - szasz haver, tiszteletem nagyuram, kézcsók mamóka - szakította félbe néha hangutánzó monológját.

Karcsika szinte mindig itt állt és leskelődött, soha le nem ült a szemközti park piros padjaira, elvégre neki ez volt a ˝munkája˝, megfigyelni a történéseket, utánozni, hanggal, és mozdulatokkal.
Olyan volt, mint a pantomim művészek, csak kezdetlegesebb, és rongyosabb kivitelben.

Egyik lábát húzta, a bal keze eltorzulva kitekeredett, ujjai görcsbe merevedtek, mintha örökre megragadták volna a hegedű nyakát.
Állandóan a piszkos hosszú kabát volt rajta, fején medveszőr kucsma - legalább is én már így fogok emlékezni rá.

- Szasz haver! - szólt hozzánk, amikor nevetve közeledtünk felé.
Na, mi van a kezemben?
- Tudjuk, paralízis - volt a szokásos válasz.
- De nem abban, hanem a másikban!
- Hát? 20 fillér?
- Na, figyelj kishaver, ezt most buktad, mert ez egy bé mallér, azaz egy bés, bélás.
Tegyél gyorsan mellé egy másikat!
Na, játszunk még egyet?
- Most elég volt Karcsika, majd, ha vége lesz a mozinak.
- Jó rendben, de azért éneklek még nektek valamit.
Rázendített a szokásos kedvenc nótájára, kacska kezével utánozva a hegedű fogását, jobbjával a képzelt vonót vezette ügyesen.
- Jó ló vót a Lobó, jó ló is ellette... Áldja meg az Isten ki megteremtette...
- Na, jól van Karcsika, megyünk már - szóltunk rá, ne éld bele magad az előadásba annyira, mert kezdődik a film.
- Én most nem megyek be - felelte Karcsika, már láttam négyszer.
Neki külön széke volt a jegyszedő mellett, és minden filmet többször megnézett, néhány énekkel fizetve a cechet.

Bementünk az épületbe. Még visszanézve láttam, ahogy odabiceg Kovács Lali nagyanyjához, és elkezd énekelni.

Emlékszem, a Szerelmesfilmet játszották. Fenn ültünk a középpáholyban, és a híradó alatt mindenféle figurákat mutogattunk a vetítőgép fénysugarába, ami a vásznon bizarr látványt nyújtott.
A cukros, csokis papírok is csodásan sziporkáztak a villogó fényben, ezért bőszen dobáltuk, fricskáztuk a zsöllyére.
Ment az ordítozás, kiabálás, mindenkinek volt valami gondja baja a másik szektorban ülőkkel.
Csak néhány kis csaj sunyított, ők csendben voltak, örültek, hogy beengedték őket, még nem töltötték be a tizennégyet.
A szomszéd Józsi kiabált:
- Csend legyen már - mindjárt kezdődik, lesz benne meztelen nő is.
Picit rendeződtek a sorok, mert a jegyszedők is sokadjára mordultak fel:
- Aki, dobál, és ordít, az ki lesz vezetve!
És tényleg elkezdődött a film, semmi hézag, szünet, semmi villany felkapcsolás.

Engem nem tudtak a magyar filmek lekötni, az oroszok meg aztán végképp untattak, de emlékszem néhány nyugati alkotásra is, amelyik borzasztó uncsi volt, mint a Sacco és Vanzetti, vagy a Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkoltatása.
Most azért úgy éreztem, ez kivételesen jóra sikeredett, nem zsibbadt rögtön - már a film elején - a lábam.
Halász Judit, és Bálint András teljesen élethűen játszottak. A téma is elfogadható volt. A film felén is túl jártunk, amikor behallatszott a terembe egy hatalmas nyávogó fékezés hangja:
Nyááááááááuuuuuuuuúúúúú puffffftt.
Szinte ugyanúgy szólt, ahogyan Karcsika utánozta, csak most volt a végén egy durva puffanó hang, és egy éles sikítás. Mintha a dobba rúgtak volna bele csizmával, és a hegedűt a legvékonyabb hangján vinnyogtatták volna egy pillanatra.
Néhányan kimentek a zsöllyéről, amikor a jegyszedő kinézett.
Pillanatokon belül hatalmas hangzavar támadt. A film előtti kavarodás ehhez képest csak bemutató volt.
Mi is lerohantunk a páholyból egymást taszigálva. A kíváncsiságtól fűtve, pillanatokon belül feledtük Jancsi és Juliska bájolgását, törtük-zúztuk magunkat a kijárat felé.

Mikor végre kiértünk, sokunknak szakadt volt a ruhája, égnek állt a haja. Kinn sikoltoztak a lányok, a fiúk pedig ordítottak:

- Elütötték Karcsikát, meghalt!

Az úton egy lovas kocsi állt. Valamivel előrébb, a másik oldalon egy teherautó.
Alatta Karcsika feküdt.
Nemsokára jött a mentő. Már csak letakargatták szegényt, azonban testének trancsírozott darabjai imitt-amott láthatóak voltak.

Úgy emlékszem, senki sem ment vissza a moziba. A szomszéd Józsival mi is csendben hazaballagtunk.

Másnap beszélgettem Misi bácsival, a kocsissal. Ő mesélte el a történteket:
Karcsika a mozi elől akart a parkba terelni egy sündisznót az út másik felére. Intett neki, hogy álljon meg, s közben énekelve egy gallyal hajtotta a sünt.
A teherautó a kocsi mögül érkezett, nagy sebességgel. Már nem tudott megállni. A sofőr kikapta balra a kormányt, elhúzott a szekér mellett.
Abban a pillanatban sikolyba torzult Karcsika nótája - kilépett az autó elé...

Egyszerű, szegényes temetése volt a szerencsétlennek, de szinte nem lehetett a sírt látni, annyi ember állta körül. Hangosan zokogtak társai, a Szeretetotthon fogyatékos lakói.

Akkoriban szereztem először pillanatragasztót, a szomszéd Józsival keresztjére ragasztottunk egy-egy bélást.
Néhány nap múlva, már nem volt több hely a keresztfán.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.