Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagyon szeretlek Kicsim!

2008.07.14

Nagyon borongós szomorkás egy délután volt, már az eső kopogtatott az ablakon. A kis város kihalt volt, csak egy 19 év körüli lány sétálgatott az utcán. Fejét leszedve bandukolt, nem is figyelt arra hogy merre megy, vagy mit csinál. A gondolataiba mélyedt, és a lelke mélyén örült a szomorú időnek, mert tökéletesen türközte a hangulatát.

A hosszú sötétbarna göndör haja, előreomlott és szinte tökéletesen eltakarta az arcát. De csak szinte. Aki ha jobban megnézi, látta volna a könnycseppeket az arcán.

A lány most odaért a kis város egyetlen gyönyörű helyéhez, egy kis parkhoz a város szívében. Nagyon szerette ezt a helyet, amikor napos idő volt, akkor aztán főleg. A madarak csicseregtek szüntelenül, mintha az tartaná őket életben. Mindig tele volt emberekkel, nagyon sokan szerették. Az idős emberek idejártak etetni a galambokat, és közben hozzájuk beszéltek, mintha nem lenne más barátjuk csak ők. A fiatalok is szerették ezt a helyet, megnyugtatta őket. És éppen ezért volt olyan csodálatos ez a hely. Az idősek és fiatalok egyaránt megtalálták a helyüket itt. Talán Ginny is ezért szerette annyira ezt a parkot. Mert előjöttek a szívderítő emlékek, amit két legjobb barátjával töltött itt. De csak töltött. Az érettségi végeztével ment mindenki messze el tőle, hogy megvalósítsa álmát. Elment Sandra, ő egy Színművészeti iskolába ment, valahova nagyon messze. Elment John is, akinek nagy álma, hogy divattervező legyen. Mennyit poénkodtunk azon, hogy ő lesz Kicsi Johny a nagy divattervező… Kicsi Johny… - ezen fel is nevetett Ginny, de csak ennyi volt a boldogsága. Utána rágondolt Bryanre.

 - Úgy hiányzik! Annyira mentem volna vele, mindegy hova, csak vele lenni.

Megszorította a nyakába lévő medált, és felnézett az égre. Talán most éppen mit csinál, ő is ugyanúgy felnéz az égre és rám gondol? És abban a pillanatban lecsordult még egy könnycsepp Ginny arcán. De ez most már volt. Mintha ebben benne lenne az összes szerelme Bryan iránt. És abban a pillanatban elkezdett zuhogni az eső. Az eső Ginny arcán egybevegyült a könnycseppel. És ő ekkor tudta… tudta, hogy Bryan is rágondol. Sírt és közben mégis olyan boldog volt, mint még talán soha. És ekkor, elkezdett a szél is fújni, és mintha a szél szavakat hozott volna, megsimogatta Ginny arcát, és ezt suttogta.

- Nagyon szeretlek, Egyetlen Ginnym! Sosem felejtelek el!

- Én is nagyon szeretlek, és én sem felejtelek el Kicsim! – suttogta bele ebbe az esős mégis boldog délutánba...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.