Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tybalt & Mercutio

2008.05.23

A halál a cél

 

Két holt hever Verona főterén. A férfiak hőzöngenek, az asszonyok keservesen sírnak. Az egyik nemes véres ingben ül hátát a falnak vetve, a másik mozdulatlan fekszik a földön…

- Tybalt?

- Mit akarsz?

- Még halálodban sem vagy valami kedves…

- Mi okom lenne annak lenni?

- Kettőnk közül nem én öltem meg a másikat.

- Az én célom Rómeó volt.

- És végül Te lettél az Ő találata.

- Muszáj emlékeztetned?

- Tybalt… Dühöd már értelmetlen. Holtak vagyunk.

- Meglehet, hogy jobb is így.

- Nem… Én szerettem élni! Ne mondd, hogy Te nem!

- Most jobb…

- Már hogy lenne jobb? Nézd Őket! Nézd! Mind könnyezik, és minket gyászol. Ahelyett, hogy ölelnének minket, és együtt nevetnénk.

- Itt fekszem a földön mozdulatlanul ahelyett, hogy egy rohamtól vonaglanék üvöltve. A világ fájdalma többé nem az én asztalom.

- Több volt tehát az életedben a fájdalom, mint az öröm? Ezt állítod?

- Ezt… De már vége…

- Vége… Nincs többé életem. Nem kergetem többé Benvoliot a téren át, és nem ölelhetem át Rómeót…

- Nem érzem többé a gyógyszer keserű ízét, és nem szorít többé egy csizma sem…

- Semmit sem szerettél az életedben?

- De… Júliát…

- Ily’ forrón szeretted húgodat?

- Nem úgy, mint húgomat…

- Miket beszélsz?

- A nyakék az Ő képét rejtette… Ezért akartam Rómeó vérét ontani… elrabolta a szerelmem…

- A szerelmed azt sem tudta, hogy az!

- Védenem lehet…

- Semmit sem tudok rólad, Tybalt…

- Mert soha nem is akartál tudni. Ahogyan én sem semmit rólad…

- Miért gyűlöltük így egymást?

- Én azért gyűlöltelek, mert egy semmirekellő ficsúr vagy.

- Ok ez a haragra?

- Nem… nem az, de nekem éppen elég volt.

- Capuletek és Montague-k… Nézd meg Őket! Holtak vagyunk, de a gyűlölet ugyanúgy él…

- Nekünk ehhez már semmi közünk.

- De hát Ők a szeretteink! A családunk! Júlia is szenved… Ez sem érdekel? Szerelmed násza szörnyű gyásszá vált…

- Gyászoljon csak…

- A semmiért haltunk meg.

- Én a szerelemért.

- És mit érsz vele? Én azért, hogy Rómeó éljen. És mit érek vele?

- Nemes halált haltál tisztességes küzdelemben.

- Egy olyan tőr nyomával a mellkasomban, ami nem engem illetett. De igazad van. Királyként távoztam közülük.

- Nem gondoltam, hogy valaha… akár csak egy kicsit is… tisztelni foglak. Meg kellett halnom hozzá.

- Akkor talán már ezért megérte, jó Tybalt…

- Te gúnyolódsz velem?

- Távol álljon tőlem… Többé nem szórok rád sértéseket.

- Talán valóban egy ficsúr vagy, de nem semmirekellő…

- Sokszor ábrándoztam a halálról és arról, mi vár ott rám. De azt nem gondoltam volna, hogy a Te békéd lesz az…

- Nekem csak reményem volt, hogy ilyen lehet.

- Oh, nagy ég… Nem bírom nézni a fájdalmat az arcukon. Bárcsak elmondhatnám nekik, hogy jól vagyok…

- Hát jól vagy?

- Igen… a sebem sem fáj már. Bár nem is tudom, fájt-e egyáltalán. Talán igen, de akkor nem ez volt a fontos.

- Én fájdalmat nem éreztem. Csupán egy pillanat volt és széthasadt minden… Csak hideget éreztem. Most nem érzek semmit.

- Hosszú pihenés vár ránk, Tybalt uram. Menjünk!

- Együtt?

- Jobb híján… Hiszen a magánynál nincsen rosszabb társ. A szeretteim közül pedig senkinek nem kívánom, hogy most itt legyen… Menjünk…

A két élettelen testből két lágyan fénylő derengés vált ki és indult el egymás felé. Ők azonban élesen látták a másikat, úgy, ahogyan életükben. Nem. Annál tisztábban. Sokkal tisztábban. Megálltak egymással szemben és csak nézték a gyászoló népet hosszú perceken át. Végül tekintetüket a másikra emelték és Tybalt lágyan szólt:

- Hagyjuk hát itt Veronát…

A két árny még egy utolsó pillantást vetett a gyászolók tömegére, majd a fénnyel eggyé váltak és a világ gondjainak súlya többé már nem nehezedett a vállukra. És a krónikában vérrel lesz olvasható, hogyan élt és halt Tybalt & Mercutio.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.