Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„…az idő hogy lejár!”

2008.06.13

Az írásomnak egy Petőfi-versből szedett részletet adtam címéül. Hogy miért? Mert az idő múlik, az évek telnek, és nem vesszük észre, máris megöregszünk, és véget ér az életünk... Leültem írni, mert sok gondolat, és emlék motoszkál bennem emiatt a szó miatt: ballagás.

Eltelt 8 év. Nem rég, még 6-7 évesen, félve, ugyanakkor nagy kíváncsisággal ültünk be az általános iskola első osztályába, az ismeretlen emberek közé, várva a tanító nénit, aki elkalauzolt minket abban a nagy, és végtelennek tűnő épületben. Hihetetlen, milyen gyorsasággal eltelt ez az idő. Nyolcadikosok vagyunk. Rengeteg minden történt. Persze, „nem szeretjük” a sulit, de mégis, ez vált életünk részévé, és rengeteg emlék, barátok, és tudás, amit ettől a nagy „kockatömbtől” kaptunk. Gondoljunk csak bele: hányszor izgultunk azért, hogy milyen lesz a bizonyítványunk; hányast kapunk a fogalmazásunkra; mi lesz, ha elkésünk; miért nem mehetünk ki az udvarra focizni, amikor süt a nap, miért kell bent ülnünk, és hallgatnunk a fizika tanár véget nem érő monológját; mikor csöngetnek már ki… és ez a felsorolás végtelen, hiszen annyi minden történik nap, mint nap. Jelentéktelennek tűnnek, de mikor leülünk, és visszagondolunk felnőtt fejjel (vagy akár a 8. évvégén), akkor rájövünk, hogy igen, ezért volt érdemes gyereknek lenni, ezért volt minden olyan jó. De elmúlt. Elmúlik. Az idő „lejár”. Ez a tanév is véget ért. Pedig csak most kezdődött! A ballagók elballagnak, és pár hónap múlva egy teljesen új világba csöppennek: a középiskolák világába, 4 évre. És ez is milyen gyorsan el fog telni! Nem vesszük észre, de már a nyolc általános mellett kezünkben lesz az érettségi bizonyítványunk, a nyelvvizsgáink értesítői, és a végén pedig a diplománk! És felnövünk. Véget ér ez az izgalmakkal, és „lázadásokkal” teli gyerekkor, tanulóévek, amiket később úgy vissza fogunk sírni. Én személy szerint nem szeretném. :) Nem akarom „itt hagyni” a barátaimat, ezt a légkört, a közösséget. Nem akarok felnőni. Persze, ez butaság, hisz felnövünk. Nagyon gyorsan. Észre sem vesszük, és már a saját gyerekünket visszük első osztályba, aki ugyanúgy, kíváncsisággal, és némi ijedelemmel várja a tanító nénit, aki körbevezeti majd a nagy, és végtelennek tűnő épületben.

Ezért hát, élvezzünk ki minden pillanatot, és lehetőséget az életben, hiszen túl rövid ahhoz, hogy elszalasszuk a talán soha vissza nem térő lehetőségeket.

 

Ui.: Mindezeket úgy írtam, hogy nem fogok ballagni, mert nyolcosztályos gimnáziumba járok, nyolcadikos vagyok, és ezért most nem ballagok, ám rengeteg minden elgondolkodtatott. Sok ember ballag a környezetemből. Körülnézek, és látom szemükben a kíváncsiságot, és a félelmet. Úgy, mint ahogy elsőben volt. :)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.