Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elballagtunk...

2008.06.14

8 év, és mégis milyen rövidnek tűnik. Most kezdem csak felfogni, mennyire is hiányoztok nekem, mintha egy nagydarabot téptek volna ki a szívemből. Érzem, hogy valami hiányzik belőlem, hiányzik nekem. Még néhány perc, és új útra kelsz, pár perc, ne félj, ezt nem veszíted el, de sajnos most már menni kell. Menni, de vajon hova? A végtelenek tűnő életbe, a nagy, kihívásokkal teli világba? A túlnyüzsgő új iskolába? De tudom, nem csak én vagyok úgy vele: sírok, mert hiányoztok, félek, hogy többé nem láthatlak titeket. De megígértük, jövőre veletek itt! (Bogács) Mégis olyan lassan fog az az egy év eltelni, addig új barátokat, új embereket ismerünk meg, akiktől 4 vagy 5 év múlva ugyanilyen, vagy legalábbis hasonló szomorúsággal fogunk búcsúzni. Tegnap még fel se fogtam, hogy ma zárul le életemnek egy szakasza, egy gyönyörű, örömökkel teli szakasza. Ballagáson nevetgéltünk, beszélgettünk, sírtunk. Úgy hiányoztok már most, szeretném, ha ez a kis írás eljutna minden volt osztálytársunknak, ezzel is emlékezve arra a drága 8 évre, amit együtt töltöttünk jóban, rosszban. Arra a 8 évre emlékezve, amit most már megbecsülünk.

Ennyi volna, tán, néhány dal csupán, és mind odébb állunk, és csak nézzük, hogy hullik széjjel minden álmunk.

Kívánom mindenkinek, hogy elérje az álmait, amit kitűzött maga elé. Óvatosan, meggondoltan, magabiztosan vágjon neki, az élete új szakaszának. Ki nagyvízre indul, annak tudnia kell, melyik hullám a jó, melyik sodorja el.

Most már, hogy ezeket leírtam kezdek megnyugodni, kezdem megérteni, hogy örökké semmi se tarthat. Mégis, ha valaki szeret valamit, valakit, azt örökké szeretni tudja.

Soha el nem múló szeretettel: Kovács Éva

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.