Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életem legnagyobb csalódása

2008.12.29

 

Hevesen vert a szívem, és nem tudtam, mit gondoljak. Egyre csak az járt a fejemben, ez lehetetlen. Kizárt dolog, hogy ez megtörténhet. Én mindeddig csak az ellenkezőjét tapasztaltam. Az egész úgy kezdődött, hogy...

Hajnal van. Homályosan látok valamit, de nem tudom, lehet, hogy csak álmodom. Körvonalakat érzékelek, semmi mást. Valaki mozog. Kinyitom a szemem rendesen, egymásra nézünk. Én megrémülök, sírva fakadok.

A következő kép már a nappali. Ülök a fotelban, a szüleim próbálnak vigasztalni. Már nem sírok, de még könnyes a szemem. Hatalmasat csalódtam, talán életem legnagyobbját. Bár nem tudom, hogy igaz-e, jól láttam-e, mivel ők azt mondják, csak álmodtam. De valami azt súgja, hogy nem. Azt érzem, most nekem van igazam. Bár ne lenne...! Milyen boldog voltam, gyermeki tudatlanságban éltem mindeddig, de most az igazság tárult fel szemeim előtt. Megláttam, milyen szörnyű a világ, milyen hazugságokban élnek emberek ezrei. Arra gondoltam, ez így nem mehet tovább. Mindenkinek meg kell tudnia az igazat, nem szabad korlátozni a társadalmat!

Másnap, mikor újra emberek közé kerültem, mindenki vidám volt, csak engem nyomasztott a dolog. Megosztották egymással élményeiket, boldogan kacarásztak, míg én eközben csendesen oldalra húzódtam és elgondolkodtam. Vajon hogy mondjam el nekik? Nyersen a fejükhöz vágjam, egyszerűen fogalmazzak, mindenféle magyarázat nélkül? Vagy inkább kezdjem el óvatosan, írjam körül, meséljek hozzá? Esetleg homályos célzásokat tegyek, hátha valaki ennyiből is rájön, és felkiált, levéve ezzel a terhet a vállamról? Melyikkel okoznék kisebb fájdalmat? Melyikkel értenék meg a legtöbben, a legkönnyebben? Hiába, nehéz egy ilyen hírt közölni, de valakinek mégis meg kell tennie. Kénytelen-kelletlen magam köré hívtam a társaim, vettem egy mély levegőt, majd nekifutottam. Hosszú, érzelmekkel teli mesélésbe kezdtem, ugyan halványan célozgattam a dologra, de tisztán és világosan csak a végén mondtam ki azt a 4 szót, ami teljesen összetörte a társaságot. Mindenki csak nézett rám, tágra nyílt szemekkel, és nem akart hinni a fülének. Azt mondogatták, ez lehetetlen, mégis, senki sem mondta, hogy hazudok. Belül mindannyian érezték már, hogy valami nem stimmel, de csak most állt bennük össze a kép. A tömeg feloszlott, letörten, lógó orral, és nem utolsó sorban dühösen széledtek szét. Elvonultak megbeszélni maguk közt a hallottakat. Halk duruzsolás ment a teremben, senki nem volt hangos, mégis érezni lehetett a feszültséget. Hasonlóképp a többiekhez én is csatlakoztam egy kisebb csoporthoz, beszélgettem, elpanaszoltuk egymásnak, mennyire megrémített és megbántott minket a dolog, de abban mindannyian egyetértettünk, jól tettem, hogy ezt megosztottam velük. Ha én most nem, ki tudja, ki és mikor mondta volna el nekik az igazat? Lehet, hogy sosem tudták volna meg.. De a fájdalom, amit akkor éreztek, örökre bennük marad. És bennem is.

Jó volt úgy élni, hogy ezzel nem kellett foglalkoznom különösebben, de szabadabbnak érzem magam azzal, hogy rájöttem, a Télapó nem létezik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.