Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kitartás, emberek!

2008.06.03

Van egy belső tulajdonságom, aminek köszönhetően rengeteg dolgot megkaptam, de kellemetlenségeket is okozott már. Ez a kitartásom. Nem tudok beletörődni, ha valami, amit eltervezek nem sikerül. Ennek a tulajdonságomnak köszönhetően, készülök első Operettszínházas előadásomra.

Azt tudni kell, hogy 180 km-re lakunk Budapesttől, és anyum eléggé aggódós, így magam is meglepődtem egy picit, hogy ilyen könnyen elengedett a végén már. A történet eleje ott kezdődött, hogy nagyon vágytam rá, hogy végre eljussak a Budapesti Operettszínházba és megnézhessek egy darabot a kedvenceimmel. Rendszeresen nézem, hogy melyik nap milyen előadás lesz, milyen szereposztással, Aztán egyszer csak megpillantottam az Elisabeth-et a lehető legjobb szereposztással. Természetesen jegy már nem volt 2 hónappal előadás előtt. Így tervmódosításba kezdtem. :-) Megnéztem mire van jegy, és ahhoz néztem a szereposztást. Egy szép délutánon fellelkesültem, hiszen minden összejött. Jó előadás, jó szereposztás, jó időpont és még jegy is volt 19 darab.

Itt jött az igazi nagy feladat. Hogyan győzzem meg anyum, hogy engedjen el? Sok akadály volt előttem, de szerencsére sikerült elhárítani őket. Először is kivel megyek?, hogy jövök haza? mert természetesen vonat nincs hazafelé, ha nem jutsz haza, nem mehetsz… -hangzott anyum válasza. Egyedül természetesen nem mehetsz. Ekkor eszembe jutott, hogy miért is vannak nekünk pesti rokonaink, itt az alkalom, ki kell használni az ottalvás lehetőségét. Azonban az eddigi életem során egyszer láttam őket. Ez a verzió kilőve, anyumék nem jönnek el velem, ez is kilőve. Már-már kezdtem feladni, de egy halvány reménysugár mindig ott volt. Megkérdeztem a barátnőmet aki nagy Attila rajongó, hogy lenne –e kedve. Természetesen a kedv az megvolt, csak az anyagiak nem. :-(

Aztán jött az Isteni sugallat. :-) Sokáig váratott magára. Eszembe jutott, hogy van nekem egy kedves ismerősöm, aki történetesen az ELTE-n tanul és koleszos. Felajánlotta, hogy eljön velem, és még ágyat is szerez nekem a koleszba. Minden el volt intézve, a jegyek még mindig megvoltak, már csak a szüleim Ámen-ja kellett.

Tipikus gyerekként én is a hízelgéssel kezdtem. Anya egyből rátapintott a lényegre. „Na már megint mit akarsz?” Ekkor vázoltam neki a tervet, amire igent mondott. Nagyon boldog voltam, azonnal rohantam megvenni a jegyeket, nehogy lecsússzak róla.

Most itt ülök a szobámba, mellettem a jegyek, és boldogan várom azt a bizonyos 2008. június 5-ét, amikor végre valóra válik egy álmom. :-)

Azt gondolom ennek a történetnek, azon kívül, hogy mulatságos/vidám/, unalmas, megvan a maga tanulsága. Sosem szabad feladni az álmainkat, még akkor sem, ha nem látjuk az alagút végét. :-)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.